Könyvbe zárt valóság - 7. fejezet

Hét…

   Szobafogság…  Ez hiányzott a legkevésbé. Bár megérdemlem, de attól még nincs ínyemre a helyzet, ami már négy napja fent áll. Első nap még nem volt annyira vészes a helyzet, elfoglaltam magam az olvasással. Nem, nem a naplót olvastam, mivel megorroltam magamra, amiért ennyire a gondolataimba szőtte magát. Kerestem más könyvet, mely közel áll a szívemhez.
   Anna Frank naplója kitűnő választásnak ígérkezett, a jelenlévőhelyzetemhez viszonyítva, ám ez cseppet sem hasonlítható a prinsengrachti hátsó traktus nyomorúságos sorsához! De a célnak megfelelt, és elfoglalta a gondolataim nagy részét. Ám sajnos csak három napig tartott az eufórikus állapot, így a szobafogságom negyedik napján itt ülök az ablakpárkányomon, és a közeli kis parkot figyelem.
   Nem sokan lézengenek arrafelé, és úgy általában kihalt volt a környék. Ezen a szép napon kicsit furcsának tűnik ez a lappagás. Én biztos kint tölteném az időmet, már ha megtehetném… Valószínűleg elhívnám Janettet sétálni, vagy csak ülni az udvarunk füvén, egy nagy adag fagylaltos bödön, és a kifogyhatatlan pletykák társaságában. Ám most még fel sem hívhatom, ugyanis elkoboztak minden olyan készüléket a szobámból, ami megzavarná, a csodás szobafogság örömteli, magányos perceit… Szóval se Janett, se telefon, se laptop…
   Ami megmaradt, és a világ szemlélésére szolgál, az csak az ablakom. Ám innen minden olyan unalmasnak, és lassúnak tűnik...  Ráadásul a hangok sem szűrődnek be. Így csak figyelem a néma világot, mint külső szemlélő.
   Még mindig a parkot figyeltem, amikor egy apró kavics csapódott az ablakomnak. Kicsit megijedtem így hátrahőköltem mielőtt lenéztem volna. Mark ácsorgott a saját házuknál és mosolyogva felkiáltott hozzám.  Ugye mondtam már, hogy nem hallok semmit sem a kinti zajokból? Most is ez a helyzet. A némán ordibáló Mark képe nevetésre késztetett. Megpróbáltam elmutogatni, mi a helyzet, vagyis hogy egy árva szava sem jutott el hozzám, ám nem értette.
    Majd hirtelen ötlettől vezérelve a szobám túlsó felébe rohantam, egészen az íróasztalomig, majd egy füzetet, és néhány tollat vettem a birtokomba. Mindezek után visszaballagtam a párkányomhoz, és a füzetbe véstem a következő mondatot, melyet a leírás után odanyomtam az alaküveghez.
’NEM HALLOK SEMMIT! ’
   Elég nagy nyomtatott betűket használtam, hogy abból a távolságból is el tudja olvasni. Pár pillanat után mosolyogva bólintott, majd a házukba rohant, és ő is egy füzettel tért vissza, melyen a következő mondat szerepelt:
’AKKOR GYERE LE!’
   Fejemet csóválva jeleztem, hogy ez sajna nem fog megtörténni. Szomorú arckifejezéssel konstatálta a dolgot, majd a füzetbe körmölt valamit, és felmutatta:
’TÁN HARAGSZOL RÁM?’
   Újabb fejcsóválás, és én is írni kezdtem, majd az eredményt megint az ablakhoz nyomtam.
’NEM, CSAK RABSÁGBAN VAGYOK…’
   Mosolygott, majd pár pillanat írás után felmutatta a füzetet.
’EGY ANGYAL NEM LEHET FOGSÁGBAN… ’ Lapozott egyet, és a következő lap tartalmára is fény derült. ’KISZABADTSALAK?’
   Mosolyogva jegyeztem le a válaszomat, amit rögtön meg is mutattam neki.
’JÓ LENNE…  DE LEHETETLEN!’
    Nemsokára én is olvashattam Mark rendezett sorarait, melyek a válasz tartalmazták.
’MÁR MIÉRT LENNE? ’
   Kitartóan mosolygott, mely ragadósnak bizonyult, hisz azon kaptam magam, hogy már én is mosolyogva írom a válaszomat. Mosolyom nem lankadt, holott eléggé oda ütöttem az üveghez az ujjaimat.
’KÉT SÁRKÁNY IS ŐRZI A VÁRAT A SZÜLINAPOMIG…’
   Kisvártatva megint csak felém mutatta a füzet ütött kopott lapjait.
’ÉS, AZ MIKOR VAN?’
   Mosolygott fel rám, gyönyörű csoki barna szemei pedig olthatatlan kíváncsiságát tükrözték. Nem várattam meg a válaszommal, pár pillanat elteltével az ablakhoz nyomott füzetlapon ez volt olvasható:
’JÚNI 18. … MÉG HÁROM NAP! MÁR VÁROM.  ’
   Tényleg vártam. Legfőképpen azért, mert lejár a szobafogságom…
   Mark mosolyogva olvasta soraimat, és e képpen is jegyezte le sajátjait, melyeket rögtön fel is mutatott nekem.
’MAJD MEGLEPLEK VALAMIVEL…’
   A válaszom rövid volt, de határozott. Még sem értem el vele a kellő hatást, ami az eltántorítás lett volna mostani tervétől, mikor oda nyomtam az ablaküveghez.
’NEM KELL!’
   Mark csak elmosolyodott, és intett egyet, miszerint távozik. Én is intettem, majd szememmel követtem az útját a házuk bejáratáig.
   Nem keltem fel azonnal. Még élvezni akartam hirtelen jött örömöm édes mámorát. Valamiért úgy éreztem, hogyha megmozdulok, megszűnik a varázs… Valószínűleg szó sincs erről, de jó volt ezt hinni. Addig sem kellett kibújnom a magam köré épített kis örömgubóból. Csak ültem, és a lustafelhőket szemléltem az ablaküvegen keresztül. Mosolyomat viszonozta a lenyugvó nap pár sugara, míg nem elhalványultak narancssárga nyúlványainak színei, mit a kék váltott fel. Pár percig még ücsörögtem ott, figyelve, ahogy sorra kapcsolják be a közvilágításnak számító lámpaoszlopok fényeit, ám anyám vacsorára hívó szavára lebattyogtam a földszintre.
  Mindent összevetve talán nem is olyan rossz ez a szobafogság. Egész elviselhető…

Könyvbe zárt valóság - 6.fejezet

Hat…

   Saját magam hibáztatását reggel csak folytattam... Kócosan, és kómás fejjel lépdeltem ki a szobámból, le a lépcsőn, egészen el az ajtóig, hogy az ablakain kitekintsek. Amit meg is bántam, és jól is tettem egyszerre.
   Ugyanis láttam egy hihetetlenül vidám Mark-ot, körülötte nagy tömeggel, akik inkább lányokból álltak, mint pasikból, de egy két srác is akadt közülük. De nem helyiek... Túl kirívóak,és érdekesek voltak a rikító zselés hajukkal, a bő szabású farmerjaikkal, pólóikkal, vagy éppen azok nélkül... Nem tudtam én sem szó nélkül tűrni ezt, így a külsőmmel nem foglalkozva kicsörtettem az utcára.
   Különösebben nem érdekelt volna, hogy megbámulnak emiatt, de a bámészkodók között ott volt Ellen Broken is, méghozzá Mark oldalán, szorosan hozzá simulva. A látvány annyira letaglózott, hogy észre sem vettem, ahogyan a gyéröltözetű srácok végig mérnek, és füttyögnek, egészen, amíg az egyik rá nem csapott a hátsómra. Nos, akkor nem volt megállás, visszakézből pofon vágtam, illetve vágtam volna, ha nem kapja el a kezem.
   Mivel az egyik kezem már vasmarkaiba fogta, így a másikkal is akcióba lendültem, de megint csak nem ért az arcához. Ott álltam kitekeredve, és dühöngő szemeimet az ő kék szemeibe mélyesztve. A nálam pár évvel idősebb, és kb. 10 centivel magasabb kreolos bőrű srác szó szerint lenézően figyelte szabadulási kísérleteimet. Majd mosolyogva megszólalt.
-Igazi harcos típus... Kíváncsi lettem volna az arcodra mikor Mark haverom lesmaccantott! – vigyorgott önelégülten.
De rögtön lefagyott az arcáról a mosoly, ahogy leköptem!
-Az vagyok! Ha nem hiszed, hamarosan saját magad is tapasztalni fogod a térdem súlyát ott középen... Persze csak ha nem engedsz el! – angyali mondandómhoz egy bűbájos mosolyt is mellékeltem.
   Mondanom sem kell, hogy a csuklóim nem voltak többé rabságban! Szabadulásom után rögtön Mark felé fordultam, megpróbáltam nem észrevenni Ellen –legalábbis számomra - undortó képét, és a lehető legkevesebb érzelemmel a hangomban feltettem a kérdést:
- Nos, ha már ilyen szépen tud mindenki a tegnap esti afférról, talán még azt is tudják, hogy mi történt, miután „Mark haverotok lesmaccantott”! – használtam direkt a kékszemű izomember szavait.
- Hát ameddig a magánszférám határát nem súrolja, addig tudnak a dologról! – látszott az arcán, hogy azt a bizonyos oda mondogatós rész már beletartozott abba a bizonyos szférába – De neked megengedem, hogy elmond, mert...
- Tudom, mert cuki, aranyos, és satöbbi vagyok! De nem azért nem fogom nem elmondani, mert mind ez vagyok, hanem mert tiszteletben tartom a „magánszférádat”! – magánszférán a haverok előtti felvágást értettem, és ő tisztában is volt ezzel!
   Nekem nem számított, hogy ez a jó 20 ember mit gondol rólam, viszont neki ők voltak a „barátok”... Ciki, ha beégsz  előttük. Így miután mélyen Mark szemébe fúrtam az enyémet, tudatva vele, hogy sajnálom a tegnapit, és remélem ezzel az akciómmal kicsit elviselhetőbb neki, nem volt más dolgom, mint elmenni. Elmenni jó messzire, de azért mégsem ilyen kócosan.
   Egészen addig nem is vettem észre, hogy csörtet utánam valaki, míg kicsivel azután, hogy becsuktam az ajtót, kopogtattak rajta. Miután kinyitottam, kicsit meglepődtem ugyan, de nem ért annyira váratlanul. Kissé kiszámítható volt...
-Szia! – az ajtófélfának dőlve abban a szürke pólóban, hosszú farmerban, és zavart arckifejezésével furcsa dolgokat, érzéseket váltott ki belőlem.
Azt is, hogy most azonnal átöleljem, és izmos vállán nyugtatva fejemet könnyek közt közöljem vele, hogy mekkora egy tapló, és barom állat voltam tegnap, és meg gondolatlanul mondtam ki azokat a szavakat, melyeket mostanra már nem is gondolok komolyan.
Ehelyett csak köszöntem.
- Szia.
- Igazából nem tudom miért jöttem utánad, vagyis tudom, hogy közölni akartam veled, hogy hülye voltam, mikor elújságoltam szinte mindent, de most ahogy kimondtam nagyobb hülyének érzem magam, és teljesen más miatt.
- Figyelj, igazából én... – megpillantottam az ember sokaságot a járdán, és javaslatot tettem a mondat befejezése helyett – Ezt inkább idebent beszéljük meg! Tudod... – intettem fejemmel a csoport felé, melyre csak bólintott, besétált, én pedig kulcsra zártam az ajtót a kíváncsi szemek előtt.
- Tudom, hogy hülye voltam, de nem azért, mert elmondtam ezt, vagyis azért is, de hagyjuk! Illetve ne, vagyis... – zavarában össze, vissza makogott, én pedig nyugtatásképpen a vállára tettem a kezemet.
- Nyugi! Csak... mond el miért jöttél. – mosolyogtam aggodalmas arcába.
- A közeledben nem tudok nyugodt lenni... Minden vagyok, csak nyugodt nem! Éppen ez zavar! Illetve nem is, mert jó érzés, de furcsa... Ezért amit mondtál ott, és akkor... – a kezem lehullott a válláról, és a homlokomat kezdtem el támogatni, nehogy a nem várt fájdalomtól valamit elfelejtsek amit mondani készülök.
- Ez volt a baj! Nem kellett volna kinyitnom a hülye számat... Magamban kellett volna tartanom! Nem rád zúdítani! Ez olyan... rossz volt, még nekem is! Illetve akkor még nem, mert dühöngtem, de utána... Fájt! Fájt, hogy neked is fáj! Sajnálom... – hiába tartottam magam sziklaszilárdan ahhoz, hogy nem sírok, a könnyeim a végére mégis megeredtek.
Így nem ellenkeztem, mikor Mark a karjaiba vont, és ténylegesen megtettem azt, amit a legelején szerettem volna.
- Ne sírj! Vagyis sírj, ha jól esik! Valamint kikérem magamnak nem hülye a szád, inkább szép, és ha már itt tartunk nagyon finom is! – ezen nem tudtam nem nevetni, már amennyire a könnyeim megengedték.
- Sajnálom! – bontakoztam ki az öleléséből, mivel túl jól esett ahhoz, hogy tovább tarthasson.
- Ugyan... – nyújtott át egy zsepit.
Már éppen akartam mondani, hogy valószínű, hogy anyám, vagy apám illetve az ikrek nem szívlelnék, ha idegent látnának a házban, de elkéstem.
   Anyám félkómás fejét láttam meg a lépcsőfordulóban, mely átváltott aggódó szülő arckifejezésbe, mikor meglátta, hogy a kicsi lánya a szomszéd fiú előtt áll, és bőg. Így kapkodva leszaladt a lépcsőn, villámokat szóró szemekkel nézett Markra, miközben felém ezeket a kérdéseket idézte:
- Jesszusom, kislányom! Miért sírsz? Mi történt? – majd haragosan ránézett az előttem álló Markra- Veled, még számolunk!
- Nem anyu semmi gond! Ami azt illeti, pont most lett megoldva! – fordultam anyám felé, majd gyorsan Markra pillantottam – Legalábbis remélem... – egy gyér mosolyt meg engedtem magamnak, melyet Mark kicsit erősebb, és tündöklőbben jutalmazott, melytől olyan folyékonnyá váltak a csontjaim, mint a felhevített arany. És valószínű, hogy olyan forró is lehetek.
- Ami azt illeti, én ettől még nem hatódok meg! A fiatalembernek is nyilatkoznia kell az ügyről! – még mindig a „te gyerekem veleéig rossz lehetsz, mert megsirattad a lányomat” nézését használta anyám.
- Ahogy Elizabeth is mondta, megbeszéltük a dolgokat, és elsimítottuk a gondokat! Remélem nem lesz még egyszer ilyen ... dolog közöttünk! – nem tudom anyámnak feltűnt e, hogy rá kb. egyszer sem nézett, miközben neki szabadkozott, de mind egy is!
- Nos, akkor máskor is szívesen várunk, de majd valami emberi időpontban! Most pedig Lizzie kérlek kísérd ki a korai vendégünket! – azzal a konyha felé vette az irányt.
   Kinyitottam az ajtót, ő kisétált rajta, majd visszafordult elköszönni.
- Nos, akkor szia! – mosolygott elbűvölő kedvességgel, és megint csak szívesen bele ugrottam volna a karjaiba, és el sem eresztettem volna, de nem így tettem.
- Szia! – mosolyogtam én is!
- Ja és amit a dolog szó alatt értettem, az csak az összetűzésre terjedt ki! Az előtte való eseményekre nem... – csibészem mosolyával elballagott a házuk irányába, ahol még mindig szép számmal álltak a barátai.

Könyvbe zárt valóság - 5. fejezet

Öt...

   Ugyan belül átkoztam magam, amiért engedtem a csábításnak, és elmentem Mark-al, de őrülten boldog léptekkel haladtam a kis hinta felé, mely az erdő egyik fájának vastag ágán himbálódzott, a szél hatására.
  Mark választotta a kis hintát, és mikor megkérdeztem, honnan tudta, hogy itt az erdő kellős közepén áll egy hinta, csak annyit felelt, hogy régebben családi összejövetelekkor már járt Atlantic city-ben, és egyszer véletlen fedezte fel ezt a helyet.
   És most ide vezet engem is, és már én is kezdem látni a lombok sűrűjéből kiváló önálló fácskát a hintával együtt. Az ódon kötél tartotta a falapot.
-Meglökhetlek? – súgta Mark a fülembe.
Váratlanul ért a közelsége, így eltartott pár pillanatig, míg felelni tudtam a kérdésére. Illetve rendeztem heves pulzusomat.
-Pe-persze! – nyögtem ki végül.
Felbátorodva, és mosollyal az arcán megfogta a kezemet, és odahúzott a hintához, megpaskolta azt, jelezve, hogy üljek rá. Én ekképpen cselekedtem.
- És, mióta élsz itt? – kérdezte, mikor meglökött hátulról.
- Egészen kisbaba korom óta. Nagyon nem is tettem ki a lábam más városba. – nevettem fel, és élveztem, ahogy a szél az arcomba fújja a hajam, mikor visszatérek kiindulási pontomhoz.
- Jó neked! – lökött meg megint.
- Nem annyira! Begyöpösödött lélek vagyok! Mindig is szerettem volna világot látni. – lökött meg megint Mark - Utazni, új kalandokba keveredni, megismerni új embereket. Úgy egyszerűen Élni! – lökött meg megint.
- Ez a fényes oldala! – nevetett fel keserűen, miközben meglökött – Mert akiket megismersz, szinte rögtön el is veszíted... – állította meg a hintát úgy, hogy megfogta a derekamat, ami iszonyatosan forró lett, és egy gomolyag keletkezett a gyomromban.
És mindezek ellenére oldalra fordítottam a fejem, hogy belenézzek azokba a gyönyörű barna szemeibe melyek túl közel voltak ahhoz, hogy elhiggyem, valóság.
- Hát... Ebbe nem gondoltam bele... – szomorúság telepedett rám.
- Pedig ezzel is jár. – meglepődtem, hogy ilyen közel éreztem leheletét a számhoz - Ezért nem szoktam nagyon szoros kapcsolatokat kialakítani a környezetemben. De téged megcsókollak, ha addig élek is. – fokozatosan, és lassan, de közeledett a lehelete, a szeme, és amblokk az arca az enyémhez.
- Hát tényleg csak addig fogsz, ha rajtam múlik! – nevetem fel kicsit idegesen.
- Akkor már megérte élni...
   Bekövetkezett az, amitől rettegtem, és amire iszonyatosan vártam lényem mélyén. Megcsókolt. Arra, hogy felfogjam, hogy nem szabad, nem akarom én ezt igazából, kellett jó néhány másodperc. Így ezalatt Marknak elég ideje volt, hogy kezével átszántsa a hátamat, jobb kezével megtámassz a nyakamat, és a hajamba túrjon, ballal pedig a derekamnál fogva magához préseljen. Ezért a szabadulásom eltartott egy darabig.
   A kezem ugyan ez alatt a pár kósza pillanat alatt a hajába mélyedt, és nyomta még közelebb arcát az enyémhez, de amilyen gyorsan csak tudtam a mellkasára húztam, és elkezdtem magam eltolni tőle. Kétségbe esetten, és gyorsan elengedett, én pedig még mindig toltam el magam tőle, aminek következménye képen leestem a hintáról, egyenesen a földre.
   Mark szemében még lángolt a vágy, és a tűz, de hamar átváltott félelembe, és riadtságba. Nem tudom, hogy mit látott rajtam, de nagyon megrémisztette. Én csak annyit éreztem, hogy emészt a harag. Rá haragudtam, amiért megcsókolt, amiért eleresztett, és amiért haragszom magamra. Illetve magamra haragudtam, amiért volt pár pillanatos téveszmém, és amiért nem tartott tovább...
-Várj, segítek! – Mark előbb rendezte gondolatait, és kapcsolt, hogy nem ülhetek a földön anélkül, hogy felfáznék.
- Ne! – emeltem fel a kezeimet, ő meg megmerevedett álltában.
- Pedig... – gondolkozott el megint, amíg én felkecmeregtem - Valld be, hogy nem is volt olyan rossz! Valld be, hogy élvezted!
- Csak helyeselni tudok! Ugyanis jól mondtad! Nem volt olyan rossz! – megnyomtam a volt szócskát – Amíg rá nem ébredtem, hogy ki vagy! Nem egy pszichopata hallhatatlan, aki csajokat csábít el, és megöli őket, de nem is egy hú de jó ember. – ezzel sarkon fordultam, és elindultam az ösvény felé, amin jöttünk.
- Akkor mi vagyok? – a kérdés hallatára visszafordultam, pedig még el sem értem az ösvény kezdetét.
- Ismerek egy srácot, akit megvisel a folytonos költözés, az, hogy nincsen igazi otthona, hogy sorra hagyja el azokat a helyeket, ahol voltak emberek, akiket szeretett, és ezért az új helyen, muszáj valakit találnia, jelen esetben engem, hogy érezze lesz majd valaki, aki rohadtul, és elviselhetetlenül szomorú lesz, ha szakít vele. Ugyanolyan szomorú, mint ahogy ő, mikor szeli az ország utat. Kell egy eszköz, akinek széttörheted a szívét, azért, mert neked sohasem forrhat be! Egy utolsóalak vagy! De tudod mit, nem leszek a kelléked! Keress mást!– a sírás határán voltam, és észre sem vettem, hogy az utolsó mondatokat már szó szoros értelmében neki szántam. Még egyszer utoljára rápillantottam elgyötört arcára, és elfutottam.
   Míg elértem az erdő széléhez, azon agyaltam, vajon azért volt e olyan az arca, amilyen,mert rátapintottam a lényegre, vagy mert megbántotta, hogy ezt gondolom róla. Nem jutottam dűlőre magammal, míg kiértem az erdőből, de mit számít ez?  Megmondtam, hogy nem leszek kellék...
   Egészen besötétedett, és az egyedüli fényt a lámpaoszlopok egyirányú fénye nyújtotta. Még hátra néztem az erdőre, és reméltem, hogy Mark nem fogja itt tölteni az éjjelt. De mit segítene, ha én, aki most olvasott be neki, győzködném. Különben is mit számít, mit csinál? Mit számít, hogy rosszul érzi magát? Nem vagyok kellék, nem vagyok kellék, nem vagyok kellék...
   A hazafelé utam e három szó körül forgott. Na meg akörül, hogy mit tettem. Hogy mit mondtam... Ahogy mondtam! Mire a verandánkon tapostam a fa lépcsőzetet, iszonyatosan megbántam minden szavamat, és rohadtul éreztem magam. Mire a szobámhoz vezető lépcsőn baktattam, már magamat okoltam mindenért, és én tűntem egy utolsó alaknak a szememben. Már éppen el akartam süllyedni az önmarcangolás mocsarában, mikor anyám szúrós tekintetébe ütköztem.
-Hol voltál kisasszony? – dorgált le csípőre tett kézzel.
- Tudom, hogy késő van, és hogy szólnom kellett volna, hogy kb. mikor jövök, de nem most! Tőlem egész nyaras szobafogságot is kiszabhatsz rám, de ne most tedd meg! – ezzel kitértem az útjából, és a szobám felé vettem az irányt.
- Jól sejtetted, hogy szobafogság lesz a vége, de nem egész nyárra vonatkozik! Csupán csak a szülinapodig. – szólt utánam anyám.
- Remek! Egy hét...– dörmögtem az orrom alatt, és berontottam a szobámba, melynek ajtaját rögtön kulcsra is zártam.
   Nem akartam, hogy bárki is meg zavarjon, miközben itatom az egereket. Elvettem a plüss mackómat az ágyneműm tetejéről, melyet 8 éves koromban könyörögtem ki. Akkor kicsivel volt kisebb nálam, mostanra éppen combközépig ér. Törökülésbe helyezkedtem az ablakom szélén, melyet direkt az én kérésemre szélesítettek ki, az ölembe ültettem a mackót, fejemet a feje búbjára hajtottam, átkaroltam mind két kezemmel, és alásüllyedtem az önsajnálatba.
   Ezzel egy időben a könnyeim is csordogálni kezdtek. Lassan, de biztosan álomba sírtam magam, és csak éjjel 3 környékén ébredtem fel meg határozhatatlan módon. A mackót már elengedtem, és a fejem az ablaknak dőlt, ami segített előbb meglátni azt, hogy egy sötét, görnyedt hátú, alak lehajtott fejjel közelít a szomszéd ház bejáratához.
   Mikor valamelyest ki tudtam venni az alakból többet, mint a megtörtségét, felismertem benne Mark-ot. Ekkor hihetetlen gyorsasággal feltérdeltem a párkányon, hogy jobban ki tudjam venni, viszont a mozdulat túl gyors volt, így beleszédültem, és leestem a párkányról. Gyorsan feltérdeltem megint, és szememmel az ablakot, és az azon túli sötétséget pásztáztam, de nem láttam már sehol sem.
   Jó fél óra elteltével végre megmozdultam, és még a pizsamám felvétele nélkül is az ágyamra dobtam le magam. Bár belül teljesen megsemmisültem, de még így is elaludtam jó egy órás forgolódás után.

Könybe zárt valóság - 4. fejezet

Négy...

- És most elmondasz mindent! Nem menekülsz! – helyezkedett törökülésbe Janett, miközben letámadott.

- Nyugi van Janett! Elmondom, csak hagyj, szóhoz jutni kérlek! – emeltem kezeimet magam elé védekezés szempontjából.

- Máris kezdheted! – eljátszotta, amint bezárja a száját egy lakattal, és a kulcsot a háta mögé dobta.

- Szóval! Miután beszéltünk felmentem a padlásra olvasni...

- Várj! A padlásra? – értetlenkedett.

- Janett!  - dorgáltam le.

- Okés okés! – vette fel a ’ jó kislány leszek ’  figurát.

- Szóval azért ott, mert ott találtam a könyvet, és ott hagytam még este. Úgyhogy felmentem, és olvastam. Egyszer csak meghallottam a bútorszállító autó zaját, és lesiettem.  A többit meg már úgyis tudod!

- Na, ja persze! A legjobb részt tuti kihagytad! És mi a fenének szólított angyalnak? Titokban szárnyakat növesztettél, amit én nem látok? – kérdezte, miközben elterült az ágyamon, ráhasalva a naplóra. – Au! Ez meg mi? – lóbálta előttem, én meg elvetem tőle, és megmagyaráztam.

- Ez az amit olvastam!

- Jaja persze! Add csak ide? – kapta ki a kezemből.

És mire tiltakozni kezdtem volna, olvasta a sorokat.

„... Gyönyörű barna szemeit enyémbe mélyesztette, kikísérte lovamat, és búcsú képen így szólt:

- Szervusz Angyal leány! – nem tudtam nem visszafordulni.

- Miért lennék angyal? – mosolyodtam el halványan.

- A szemeid miatt! Azt mondja apám, ha találok egy lányt, akinek a szemeiben elvesznék egy örökké valóságra, hát akkor megtaláltam az én angyalomat... – mosolyodott el a végére, és mintha egy árnyalattal vörösebb lett volna az arca.

- De hiszen semmi különleges nincsen a szemeimben! A te szemeid inkább angyalhoz illendőek, mint az enyéim... – most én vörösödtem el, hajtottam le fejemet, hogy hosszú loknijaim arcomba hullhassanak.

De ő felemelte állam két újával, és a szemembe nézett.

-A zöld egy igen ékes, királyi szín! Így a te szemedet érdemli meg egy angyal, mintsem az enyémet. – arca egészen közel az enyémhez, és szeme teljesen az enyémbe fúródva.

   Megperzsel a tekintete, és soha nem akarom, hogy eleresszen, de ugyanakkor félek is ettől az érzéstől! Mert nekem, mint egy főúri család sarjának, nem szabad így éreznem. De nem tudok szabadulni, nem akarok szabadulni. De apja behívja a pajtába, így nekem is távoznom kell. És szép komótosan sarkon is fordulok, lovam mellett, de hangja visszaszólít.

-Angyal leány! – fordulok vissza akaratlanul is a hívásra – Remélem, még látjuk egymást. – és szája sarkán mosoly honol, miközben a pajtába igyekszik, itt hagyva engem.

   Engem, akinek szerinte angyal szemei vannak, és akinek a pillantása úgy meg babonázott, hogy az már nem is illendő.

   Ennek ellenére visszasétáltam a birtokunkra, és feljöttem a szobámba, miután Zsémbest kikötöttem az istállóban. És most itt vagyok, kipirulva a történtek után, és buta szívemet nyugton létre bíztatom, miközben felelevenítem emlékeimet.

                                                                                                                          1822. május 30.”

   Mikor befejezte, összeállt a kép! Addig csak darabkák jelentek meg a szemem előtt, de most, hogy a végén a reakciót is hallottam, megértettem... És egy töredék részét ennek Janett is kezdte kapizsgálni, fekete, rózsaszín, lila melírokkal tarkított hajkoronája alatt.

-Nekem most olyan, de ja vu-m van... – ehhez a hozzászólásához olyan arckifejezést mellékelt, hogy az csak rátett még egy lapáttal.

   Bennem meg egy világ dőlt össze... – akartam mondani, de helyette nem ezt mondtam.

- Valahogy ez olyan ismerős... –telepedtem mellé az ágyra.

- Megvan! A srác olvasta a könyvet, és onnan szedte az angyalos sztorit! De pancser... – mellé még ch-mögött egyet, és letette a könyvet.

- Nem az nem lehet! – vettem kezembe most én a könyvet, és ujjaimat végig futtattam a gyönyörű íráson, mely tintával íródott. – Ezt még anya vette Angliában, és nézd ezt az írást! –fordítottam elterült barátnőm felé a könyvet, mire felült, és tanulmányozni kezdte.

- Mi van vele?

- Nem látod? Süt róla, hogy EREDETI kézzel írott, és hamisíthatatlan! Ebből, csak egy van az egész világon!

- Hát... akkor ez valami halhatatlan féle, aki a könyv főszereplőjének a pasija lesz, és boldogan élnek, amíg meg nem hallnak. Csak, hogy a csaj észreveszi, hogy ő ugyan meghal, de a pasi nem, így megöli a csajt, és... Ezt kapd ki: tovább áll, éli boldog életét, városról városra szállingózik, felszed csajokat, ugyan ezzel a szöveggel, a korszaknak megfelelő borításban, megöli őket, és megint csak tovább áll! – vigyorogta el magát a végére.

- Hány horrort néztél meg már máma? Őszintén! – néztem kissé horror mániás barátnőmre, akinek az alsó ajka kicsit lefelé görbült, alig észrevehetően, de aki eléggé ismeri, meglátja ezt is.

- Hármat... – adta meg magát végül – De az egyikből még fél óra hiányzott! – védekezett rögtön.

   Én meg nevetve magamhoz húztam, és próbáltam túl tenni magam azon, hogy megmagyarázhatatlannak lettem tanúja. Legalábbis olyannak, amit én nem tudtam megmagyarázni magamnak. Azt, hogy a két Mark ennyire hasonlít. Én, és Mirjam –most már – mennyire hasonlítunk... Hogy minden ennyire hasonlít! Ez nem kellene, hogy így legyen! Mert ennek nem így kell lennie!

   Janettel végig néztünk ugyan egy filmet - nem horrort -, de nem tudom miről szólt. Tőmondatokban, egy lány beleszeret egy fiúba, akinek van már barátnője, és a csaj próbálja behálózni a srácot, és kiiktatni a srác csaját.

   Ennél többet nem is tudok róla mondani, mert annyira sablonos volt, de egy időre el felejtettem a kételyeimet. Azt, hogy mennyire lehetetlen ez az egész.

   Bár sokszor a lehetetlen dolgokból valami igazán jó születik...

- Ez a film, pocsék volt! – elmélkedésemből ez az ismerős hang szakított félbe.

- Tudom, de jó volt, hogy itt voltál! – mosolyogtam rá.

- Öregem szólsz, és ugrok!

   Lekísértem Janettet az ajtóig, és mikor már kint álltunk, akkor vettem csak észre, hogy valaki éppen tanúja búcsúzkodásunknak. Így Janett háta mögé hajoltam, és fennhangon rászóltam az éppen arra bóklászó Markra, akinek a kezében mintha könyvet véltem volna felfedezni.

- Tudod, a leselkedés nagy bűn! – ekkor pattant ki a fejemből a szóhasználatom... „A pletykásság nagy bűn!” Áh! Paranoiás vagyok...

- Van olyan büntetés, amit el lehet viselni! – igen, könyv van a kezében

- Na, már megint te! – fordult meg barátnőm is.

- Igen, megint én! És különben is egy örökké valóságnak tűnik az idő, ha nem láthatlak. – ezt a mondatot igen is nekem címezte, és azokat a gyönyörű barna szemeit is az enyémbe mélyesztette bele.

- Tudom, hogy ez csak egy álca, hogy elcsábítsd a havercsajomat, de csak álmodban aranyom! Nem fogod őt is meg ölni, mint azt a csajt, ugyanis mindent tudunk! Megtaláltuk a naplóját! Igen ám hapsikám! Lebuktál! – Janett beindult, én meg aggódtam, nehogy neki menjen szegény Marknak. Bár most, hogy jobban megnézem, tudna védekezni! Másra sem jók az izmok, amik kirajzolódnak még így a barnás zöldes pólója alatt.

- Shh! Nyugi Janett! Ez nem egy horror film! –fogtam le, mire Mark nem tudott mit válaszolni. Igazából azóta megkövült, mióta Janett elkezdett rizsázni „rejtett énjéről”.

- De akkor is! – tépte ki magát Janett a karjaim közül! – Veled még számolunk! – nézett rá szúrósan Markra, mikor elment mellette.

- Horror film? Hogy kerül ide... – értetlenkedett, mint aki nem is vette észre, hogy Janett majd megöli pusztán a szemeivel.

- Horror mániás! – ráztam meg a fejem, hangot adva nem tetszésemnek. – Ja és vudu-zik, szóval, ha valami maradandó sérülésed lenne, először békülj ki vele! De különben is te kezdted! Nem kellett volna szinte szóról szóra lemásolnod annak a srácnak a szövegét abból a könyvből! Bár fogalmam sincs, hogy csináltad, de ügyes voltál!

- Milyen könyvből? – nézett rám furcsa szemekkel, mint aki azt hiszi meghibbantam, ugyanakkor csodál is ez miatt, vagy valami ilyesmi...

- Egy napló! Ajj! Na, jól van, szia! – ráztam meg a fejem, és hátat fordítottam neki.

- Ne már! Megint itt akarsz hagyni! Mit vétettem? – ez jogos... megálltam, és keresztbe tettem a kezem, miközben a számat rágtam, és próbáltam megválaszolni ezt a kérdést.

   Mert igazából semmit sem vétett. Ugyan! Ő?

- Igen, megint itt hagylak, és nem sokat, de nekem az is elég. – mentem tovább, mire egy kemény mellkasba ütköztem. Mint feljebb néztem, megláttam, hogy Mark állta utamat.

- Ugyan, legalább gyere, el velem mondjuk... – látszott, hogy gondolkozik, hova is akar elvinni. - ... egyet kerülni a környéken! – felhúzta a szemöldökét, és feszülten várta a reakciómat.

   Feszülten várt, és én morfondíroztam. Elmegyek vele, mert iszonyatosan vonz magához, mint egy mágnes a kis vas darabot... Illetve nem megyek el vele, mert a vasdarab nem adja be ilyen könnyen a derekát! 

Egy kis szösszenet! avagy Az adalék...

Mystic Angel Life - Életem ... - es verzió:


Helló

   Most írom le harmadjára ugyanazt, kicsit másképpen... Már tuti olvastad azt amit leírni készülök, de hanem, azért ide bemásolom mind a két verziót!

Könyvbe zárt valóság - os verzió:

Elmélekedek...

Helló mindenkinek!

   Gondolkozom... Ugyanis megláttam egy játékot. Nos, a lényeg az csupán annyi, hogy akit eléggé jónak találnak,annak könyv kiadással kecsegtetnek!

  Van több ötlet is a tarsolyomban, de ezt a történetet jó lenne látni könyvben!!! Legalábbis szerintem! Szóval azon gondolkodom, hogy fel sem tehetném ide a fejezeteket,  ha jelentkezek erre a játékra... De nem szeretnélek titeket megfosztani az olvasásától!

   Mégis úgy gondolom jobb csírájában elfojtani a dolgot! Így a verseny végéig nem kecsegtetek újabb fejezetekkel. A harmadikat még feltettem, ám a többi csak akkor fog kikerülni, ha nem találnak jónak a szakértők! Bocsánat, hogy ilyent mondok, de reménykedek a kis 15 éves fejemmel, hogy jónak találnak, és nem itt blogspot-on kell olvasnotok a Könyvbe zárt valóság további részét...

   Tudom ez veletek való kicseszés, de csak emberből vagyok, és már évek óta egy könyv kiadásról ábrándozom, így gondolom értitek, ha azt mondom, hogy élnem kell a lehetőséggel...

   Remélem megértitek a döntésemet, és át tudjátok érezni az én helyzetemet is. Ha minden jól sikerül, és Isten is úgy akarja lesz ebből valami. Drukkoljatok, hogy sikerüljön, előre is köszi! :)

   Köszi, hogy eddig is olvastál! Puszi

Mystic Angel

Utolér a sors, Rád talál a jövő - s verzió:

Kérlek olvasd el!

Helló!

  Tudom, kicsit furcsa lesz ezt hallani, de záróra van!Nem, nem itt, hanem a Könyvbe zárt valóság oldalon. Igen, én is jól tudom, hogy nemrég leheltem bele életet, de ennek így kell lennie...  Ha a szakértők nem találják megfelelőnek a tudásomat, és kiesek a versenyből, valószínű, hogy újra teszek fel oda fejezeteket, ám ha szabad ezt mondanom, én abban reménykedem, hogy megfelelő vagyok a számukra,és kiadásra bocsáthatom a történetet.

   Végül is, nem kell drámázni, mivel így is, úgy is jól jártok! :P Nos én nem, de az már más tészta... Remélem azért nem haragszotokannyira... Puszi

Mystic Angel

   Ezek után nem hiszem, hogy kellene bármit is mondanom... Szomorú, de tényleg abbahagyom egy időre a blogra való fejezet kirakást. Mielőtt azt hinnétek, hogy így több időm lesz a Rád talál a jövő fejezeteivel foglalkozni, sajnos lelombozom a lelkesedést! 

   Tovább is írom a Könyvbe zárt valóság fejezeteit, ám nem teszem közzé! Reményeim szerint Decemberre végzek vele. Bár koránt sem biztos. A sulitól függ... 

   Köszi, hogy elolvastál mindent! Puszi

Mystic Angel

Elmélekedek...

Helló mindenkinek!

   Gondolkozom... Ugyanis megláttam egy játékot. Nos, a lényeg az csupán annyi, hogy akit eléggé jónak találnak,annak könyv kiadással kecsegtetnek!
  Van több ötlet is a tarsolyomban, de ezt a történetet jó lenne látni könyvben!!! Legalábbis szerintem! Szóval azon gondolkodom, hogy fel sem tehetném ide a fejezeteket,  ha jelentkezek erre a játékra... De nem szeretnélek titeket megfosztani az olvasásától!
   Mégis úgy gondolom jobb csírájában elfojtani a dolgot! Így a verseny végéig nem kecsegtetek újabb fejezetekkel. A harmadikat még feltettem, ám a többi csak akkor fog kikerülni, ha nem találnak jónak a szakértők! Bocsánat, hogy ilyent mondok, de reménykedek a kis 15 éves fejemmel, hogy jónak találnak, és nem itt blogspot-on kell olvasnotok a Könyvbe zárt valóság további részét...
   Tudom ez veletek való kicseszés, de csak emberből vagyok, és már évek óta egy könyv kiadásról ábrándozom, így gondolom értitek, ha azt mondom, hogy élnem kell a lehetőséggel...
   Remélem megértitek a döntésemet, és át tudjátok érezni az én helyzetemet is. Ha minden jól sikerül, és Isten is úgy akarja lesz ebből valami. Drukkoljatok, hogy sikerüljön, előre is köszi! :)
   Köszi, hogy eddig is olvastál! Puszi

Mystic Angel

Könyve zárt valóság - 3. fejezet

Három...

   Hamar, viszont egyáltalán nem jól aludtam el. Forgolódtam, és többször felriadtam. Már átkoztam magam, amiért bele olvastam abba a naplóba, mert az álmaim nagy része csak körülötte forgott. Akaratlanul is elém kúszott Mirjam hamvas arca, melyet gyönyörű loknijai kereteznek. Egyszer bekúszott még Angelika arca is, és az eladó birtok, de legnagyobb részt Mirjam uralta az álmaimat.

   Így mondanom sem kell reggel nem voltam hasznavehetőbb, mint egy kifacsart rongy. Remekül kezdődik a vakáció.

   Nem éppen gyorsan kikeltem az ágyamból, és a fürdőbe ballagtam, mivel minél előbb le akartam magamról mosni az éjszakám jeleit, mely izzadtság formájában öltött alakot. A zuhany után fogat mostam, és visszamentem a szobámba valami ruha félét keresni a fehér neműn, és trikón kívül.

   A választásom egy feszülős zöld ujjatlanra, melyen piros strasszal a ’LOVE’ felirat van kirakva, és egy farmer forrónadrágra esett. Valamint a jó öreg fekete láb közujjas papucsom felvétele után a gyomrom igen csak a tudtomra akarta adni, hogy szívesen látott vendég lenne nála egy finom pirítós.

   Így a konyhát vettem célba, és elkészítettem az előbb említett ételt. A gyomrom valóságos ódákat zengett rólam, mikor közelebbi kapcsolatba kerítettem a pirítóssal. Nem tartott soká, míg befaltam. Ekkor anyám jött le a lépcsőn, és köszöntött.

- Jó reggelt, és jó étvágyat! – vakarta meg kótyagos fejét.

- Köszi, és neked is jó reggelt! – válaszoltam

- Csinálnál nekem egy kávét, amíg letusolok?

- Persze!

Ezzel a kávéfőző felé fordultam, és a fűszeres polcról levettem azt az üveget, amiben a kávét tartjuk. Bele dobtam a tartalmából pár kanállal a gépezetbe, majd vizet rá, egy kis kakaó – mert anyám úgy szereti -, és már el is indítottam.

   Egész végig ott szobroztam, amíg lefolyt. Anyám éppen az utolsó cseppeknél érkezett a konyhába.

- Nem kell őrt állni, megfőzi ez magától! – kuncogott egyet, és beletúrt vállig érő vörös hajába

- Tudom! Nem azért maradtam itt. – a kávéfőző pityegett egyet, jelezve, hogy kész a kávé, neki már nincsen vele dolga, így kihúztam – Hanem, hogy ne menjen fölöslegesen! Tudod áram pazarlás! Védjük a bolygót! Ha már a fákat nem védem – itt célzok a könyveim mennyiségére – akkor had spóroljak az elektromos árammal! – töltöttem ki anyám kávéját egy csészébe

- Hát jó! Ahogy gondolod... – kortyolt bele a csésze tartalmába

- Jó lett? – érdeklődtem a kávé minőségéről

- Profi vagy! Isteni...

 - Csodás! A szobámban leszek, ha kellek! Felhívom Janett-et, hogy jöjjön át... – szökkentem fel a lépcsőre, majd megálltam – Apropó mivel is? – néztem vissza anyámra

- Az asztalodra tettem! – mosolygott – Tudod, hogy ha minden igaz máma jönnek az új szomszédok?

- Új szomszédok...? Miről is maradtam, le? Már ilyen gyorsan találtak vevőt? – ugrottam le a lépcső második fokáról, amin eddig álltam

- Már három hete kerestek, és ha ezt nem tudod, akkor eléggé sok mindenről...- vigyorgott anyám

- Három hete? – értetlenkedtem, és visszafordultam a lépcső felé, majd felmentem

   Fent rögtön az asztalomra esett a pillantásom, és beüzemeltem a telefonomat. Az ágyra telepedtem törökülésben, és beütöttem Janett számát. Pár csörgés után felvette.

- Halló, ki az?  - szólt bele kicsit kedvetenül.

- Én vagyok az Lizzie!  Új a telóm, és a számom! – világosítottam fel .

- Csá csajszi! – mi a fene, most már lelkesebb!

- Szia Janett! Nem lenne kedved átjönni, a friss, és tiszta, tegnap takarított szobámba, egy jó romantikus, bőgős filmnézésre?

- Oh de! Pont egy ilyenre vártam... De ácsi! Mióta van neked telefonod? Ha jól tudtam Dany beleejtette a...- hallatszódott, hogy undorodik még a gondolattól is

- ... a klotyóba. – fejeztem be mondatát 

- Pontosan!

- Tegnap óta! Szülinapi ajándék megelőlegezve! – mosolyogtam el magam

- Aha... Így már minden világos! De mikor is menjek?

- Kb. úgy du. kettő, három körül. Persze csak ha neked is megfelel!

- Hogy ne legyen igazad, ott leszek pontban fél háromkor!

- Okés! – nevettem el magam

- Na szia csajszi! Akkor fél három! Puszi addig is, és vigyázz magadra!

 - Meglesz! Szia.

- Várj, mit fogsz te addig csinálni? – kíváncsiskodott

- Gondolom, olvasok... – tűnődtem el. Ekkor bevillant a napló...

- Áh, gondolhattam volna... Na, szia!

- Szia! – és kinyomtam

   Fél tizenkettő volt, így bőven volt még idő Janett érkezéséig. Így felcaplattam a padlásra, és belevetetettem magam Mirjam naplójának az olvasásába...

   „Mostanában mintha megállt volna az idő itt a Manson birtokon. Angelika ugyan átjött két nappal ezelőtt, hogy bocsánatot kérjen múltkori kirohanásáért, de nem szívlelte a maradás gondolatát. Így csak tegnap találkoztam vele misén, ahol rend szerint mellém ült. Nem tudom mi volt velem a baja, de nagyon távolság tartó volt.

   A mise végezetével kiözönlöttek az emberek a kápolnából, és mindenki az új jövevény, más néven a Hugs családról beszélt. Azt mondták, hogy lehet, hogy holnap be is költöznek. Én minden esetre izgatottan várom őket. Remélem, van gyermekük, és jól ki fogunk jönni egymással!

                                                                                                                                          1822 május 28.”

   A rövid bejegyzés elolvasása után folytattam a következő részt. Mely hosszabbnak ígérkezik, mint az előtte lévő, vagy akár, mint az eddigiek.

   „ A pletykálások nem hazudtak! Ténylegesen tegnap jött az új birtoktulaj. Mr. Hugs rendkívül jóvágású úriember. Kissé borostás arca, és vastag szemöldöke ellenére kimondottan jóképű. Ébenfekete haja és hasonló szeme miatt utcagyereknek vélhető. A származásáról nem sok szót ejtett, de az ittléte alatt kimondottan magasztalta feleségét, és az ő szépségét.

   Melyet mi is tapasztaltunk, mihelyst csatlakozott hozzánk a fiával. Mrs. Hugs szőke haja fátyolszerűen hullott le vállára, melyet gyönyörű kék szemei csak hangsúlyoztak.

   Na és e kettő kinézetben igen eltérő ember fia. Róla litániákat tudnék zengeni!  És még most is megpróbálom heves pulzusomat kontrolálni, mely pár perccel ezelőtti találkozásunk eredménye. Tegnap igen csak elállt a szavam, mikor megláttam. Világos barna, már-már sötét szőke haja, magas termete, és azok a gyönyörű sötétbarna szemei megigéztek. Az én zöld szemeim sem hagyták őt nyugodni, melyet ma, éppen negyed órával ezelőtt szóvá is tett.

   Ugyanis sétáltattam a lovamat, Zsémbest, mikor beszaladt a Hugs birtokra. Így muszáj volt felzörgetnem valakit, hogy jöjjön ki, beengedni. Mert ugyan is én nem tudom olyan szépen átugrani a sötétzöld szatén ruhámban a kerítést, mint jó lovam.

   Nos az ifjabbik Hugs nyitott kaput, kit ezentúl nevén nevezek. Ugyanis mint tegnap meg tudtam Mark-nak hívják. A közöttünk lezajló párbeszédet szóról szóra le is jegyzem ide.

...

   Ekkor hallottam meg a fülsüketítő zajt, mint megtudtam egy bútorszállító adott ki, melyet a padlás tető ablakán kitekintve pillantottam meg.

   Így fogtam a naplót, lecaplattam a szobámba, ledobtam az ágyamra, és mentem ki, hogy megtudjam, kik az új szomszédjaink.    A bútorszállító kocsi előtt egy szürke Mercedes parkolt, melyben hárman ültek. Egy férfi a volánnál, egy nő az anyós ülésen, és egy srác a hátsó ülésen. Éppen mikor odaértem kiszállt a nő, és mosolyogva köszönt.

- Szia! Megtudhatom, hogy ki vagy? – az egyetlen furcsaság az volt, hogy az a leírás, amit Mirjam alkalmazott Mrs. Hugs-nál, pontosan ráillett a nőre.

- Jó napot! Én itt lakom ebben a házban! –mutattam a hátam mögé, majd keresztbe fontam a karjaimat magam előtt. – Gondolom maguk vették meg ezt a házat. Nem mondom szép darab...

- Ugye, ezért vettük meg! – jelent meg a látóteremben valószínűleg a nő férje. De miért van az, hogy ő meg Mr. Hugs hasonmása? – Oh, bocsánat még be sem mutatkoztam! Joshep West vagyok! – nyújtotta a kezét remélvén, hogy megrázom. És hát így tettem. – Ő itt a feleségem Elinor West, - ráztam kezet a nővel is – és a fiam Mark West! Akiből nem sokat látsz, mivel nem hajlandó kimászni a kocsiból! – a mondat második felét inkább üvöltötte, mire az üveg mögül tompán hallatszódott a válasz is.

- Jól van már! Jól van már! Kicsit sem akartam elköltözni! Az új szomszédokkal had találkozzam már később!  - de végül mégis felhúzta az ablakot teljesen, és kicsatolta magát. Amíg az ajtóval bajlódott, és bemutatkoztam.

- Én pedig Elizabeth Rockwood vagyok! De jobb szeretem a Lizzie-t. – ráztam kezet a két felnőttel, mire egy elismerő füttyögést hallottam a hátam mögül. Gondolom, a forrónadrágom nem sokat takar belőlem...

- Lehet, hogy előbb ki kellett volna szállnom a kocsiból, ha tudom, hogy a Menyben vagyok! – megfordultam, és szemben találtam magam vele. „Világos barna, már-már sötét szőke haja, magas termete, és azok a gyönyörű sötétbarna szemei megigéztek.” Eszembe jutottak Mirjam szavai, és megdöbbentem, hogy mennyire igazak ebben a környezetben...

- Fiam! – krákogott szégyenében az apja.

- Ugyan már apa.... Nekem is van szép érzékem! – mosolyogta el magát, én pedig megkezdtem saját magam cseppfolyósítását...

- Elnézést, de a bútorokat muszáj, lenne bevinni, mivel egy óra múlva lejár a műszakom, mert az asszony terhes, és bármelyik pillanatban megszülethet a pici! – mondta büszkén a bútorszállítós férfi, akinek szőke haja, és kék szemei mellett hatalmas vigyor, és büszkeség jelent meg az arcán.

- Rendben! Akkor máris kezdhetjük. A természetbe nem szólhatunk bele! – válaszolt Mr. West. – Örültem Elizabeth! – tette még hozzá, és megiramodott a teherautó felé.

- Én is! - ezzel Elinor a férje után sietett.

- Nos, hát itt maradtunk ketten! Mit is mondtál, hogy hívnak? – kérdezte Mark

- Elizabeth Rockwood, de jobb szeretem a Lizzie-t! – mondtam máma már másodszorra.

- Nos, hát Elizabeth Rockwood, Lizzie, biztos nem tévedtem el? Mert angyalokat csak a Menyben látni! Viszont nem akarok még meghalni... De ha ez az ára... – végignézett rajtam, és hangosan panaszosan kifújta a levegőt, mire én kezdtem elvörösödni...

- Nem, nem tévedtél el, és nem is a menyben vagy! Csupán csak Atlantic City-ben vagy, és itt, tudtommal nincsen se meny, se angyalok! – magyaráztam meg neki némi gúnnyal, és kikerültem annak reményében, hogy faképnél hagyom.

- Na de most komolyan! – megfogta a csuklómat, maradásra bírva ezzel – Nem is érdekel, hogy ki az, aki az angyalának hív?

   Visszafordultam, és jól megfontoltan, és kimérten válaszoltam.

- Nem! – mosolyt erőltettem az arcomra, és közben belül darabjaimra hullottam szét. Mivel nagyon is érdekelt ez a srác. Nem csak a neve, vagy, hogy miért mondta rám, hogy angyal, hanem minden, ami vele kapcsolatos volt! És ez megrémisztett, éppen ezért nem akartam itt maradni vele.

- Komolyan? – bizsergette meg a csuklómat, mely enyhén csikis érzés volt, így nem tudtam nem nevetni egyet halkan.

- Igen, komolyan nem! – válaszoltam azután, miután arcvonásaimat rendeztem a nevetés után, és az után, hogy kicsit mintha a kijelentésem szomorúvá tette volna. Majd felcsillant a szeme.

- Viszont, - lépett egy lépést közelebb hozzám – ha nem hallgatsz meg egy információt sem rólam, hát, nem engedem el a kezedet! Ami hozzá teszem kissé nyirkos lett, ahogy közelebb léptem. – vigyorogta el magát, én pedig dühösen fújtattam ki a levegőt, majd szabadulni próbáltam.

   A kísérletemet Janett csilingelő hangja szakította félbe.

- Hellóka csajszi! – köszöntött, majd szeme a fogva tartómra villant, és kicsit sem feltűnően végig mérte, majd újra megszólalt – Huhuhuuu... hol fogtad magadnak ezt a pasit kislány? Akárhol is megyek veled!- dobódott fel még inkább, mire leállítottam.

- Nyugi Janett, lélegezz mélyeket, mert nem én fogtam, rám ragadt! És ő az újszomszéd... Hurrá.... – hangom csupa lelkesedés...

- Áh, még jobb! És hol találok hasonlót? – vonta fel a szemöldökét, miközben ravaszul mosolygott.

- Ööööö hol is? – néztem kérdőn Mark szemébe, miközben a cseppfolyósításom egyre csak fokozódott. Mintha a szeme megpörkölne, és mégis a szenesítés helyett a testem az olvadást választaná.

- Philadelphia. – válaszolta meglepő könnyedséggel, mintha benne nem játszódna, le semmi mikor a szemébe nézek. Mintha csak rám lenne hatással az ő gyönyörű mélybarna szeme.

- Szóval Philadelphia... – nem tudom, hogy miért, de nem ereszt a pillantása. Mintha direkt nem venné le rólam a szemét, mert tudja, hogy rabul ejtett.

- És hogy hívnak? – Istenem Janett imádlak! Ugyanis erre muszáj volt oda figyelnie, és akarata ellenére kicsit engedett a szorítása, így kimenekültem, és gyorsan el is néztem róla, és barátnőm hiányos, és kopott feketére lakkozott körmét tanulmányoztam.

- Mark West! – biccentett felé egyet. Majd visszanézett rám, de nem lehettem benne biztos. Ám azt nagyon is láttam, hogy nem tud mit kezdeni a kezeivel, ami kicsit megmosolyogtatott.

Ekkor az idilli társalgást Mark szülei zavarták meg, mivel a kanapé gondot okozott a két férfinak.

- Mark! Apádnak, és a másik férfinak el kellene egy kis segítség! Ne most foglalkozz a lányokkal! – szólt kicsit hangosabban Elinor.

- Megyek már! – válaszolta, miközben hátra fordult, én pedig karon ragadtam Janettet, és elindultam a házunk irányába. De idő előtt lelepleződtem. – Elizabeth, Lizzie, Angyal, örültem, hogy találkoztunk!

Én visszafordultam, és úgy válaszoltam.

- Az Angyal csak álmodban! Neked Elizabeth! Ahhoz, hogy Lizzinek szólíthass, azt ki kell érdemelni!

- Hát akkor... Szia Angyal, és annak barátnője! Hív a kötelesség! – és sarkon fordult. Rászóltam volna, hogy ne angyalozzon, de hát elment.

   Illetve elvitte azokat a gyönyörű barna szemeit is... De akkor is. Attól, hogy szép a szeme, még gyomorforgató, ahogy próbálja behízelegni magát! Áh!

   Van még valami... A neve, és a pontos leírások... Ez olyan.... Nem tudom, hogy mi folyik itt, de ez nem normális!

   Van még egy dolog, ami nem normális ezek után: Janett kíváncsisága! Így hagytam, hogy felvonszoljon a szobámba, és elárasszon a kérdéseivel.